Hazautazás, zárszó

Nem tudtam mindent rendesen befejezni indulásig, mert a cég a legfontosabb papírt (a gyakorlat igazolását) elfelejtette kiállítani. Hétfőn (utolsó nap) rákérdeztem, hát azt mondták, megpróbálják megcsinálni még aznap, de nem sikerült. Vissza kellett mennem érte először az utolsó munkanapom után délelőtt, de sajnos akkor nem volt bent a személyzeti vezető, aki készíti. Így még délután is vissza kellett menni, még akkor nyomtatták ki, végre megkaptam, de rá is ment a fél nap.

Rendeztem kirakodóvásárt a lakótársaknak azokból a cuccokból, amiket nem akartam hazahozni. Sajnos Maribel eltűnt valahova, és telefonon sem tudtam elérni őt, hogy elbúcsúzzunk.

Induláskor a reptérre közlekedő távolsági busz egy ideig nagyon nem akart jönni, már kezdtem izgulni.

Frankfurtban megkerestem a budapesti gépet indító kaput, és leültem várni, meg írogatni kicsit. Sajnos egy olyan fiú mellé ültem, aki magyarul beszélt a mobilján, és ömlött belőle a panaszkodás meg a méltatlankodás. (Azt tudni kell rólam, hogy ez az egy dolog, ami másokban nagyon tud bosszantani.) Hogy késve érkeztek, és nem akarták felengedni őket a gépre... (nahát! még ilyet!) Hogy az ellenőrzéskor ki kellett nyitniuk a csomagjukat... Szóval ilyen rettenetes sérelmek, vég nélkül. Érezhetően csak a pénzt szórni járt Amerikában. Eddig az volt a jó, hogy az ilyeneket, ha nem figyeltem oda, nem értettem, de ennek most már vége. :-) Arrébb ültem, keresve a nyugalmat. De amikor felszálltunk a gépre, kiderült, hogy ez egy egész csoport! Egy csomó ember, és mind ugyanúgy kelletlenkedett. Mellém ült le két lány közülük, és folytatták. Miért megy körbe az egész reptéren a busz, mire odaérünk a géphez? Miért a legmesszebbi kifutópályáról szállunk fel? Biztos rám fog szólni az utaskísérő, hogy a felszállás idejére ne tegyem fel a lábamat! (Tényleg rászólt.)

Eljátszottam nekik, hogy nem értem, amit beszélnek: elővettem olvasgatni a nálam levő spanyol napilapot, keveset beszéltem hozzájuk egész úton, és azt is angolul. (Amikor a Lufthansa magyarul is bejátszotta hangfelvételen a biztonsági útmutatót, nagyon kellett figyelnem, hogy ne nézzek oda azokra a dolgokra, helyekre, amikről éppen beszélnek. :-)) Kíváncsi voltam, hogy mennyi megjegyzést tesznek majd rám (meg egyáltalán, úgy, hogy azt hiszik, nem értem őket). De szerencsére amint felszálltunk, elaludtak. Leszálláskor felébredtek, és kezdték elölről. (Lehet, hogy csak divatból meg vagányságból csinálták, de nekem úgy se tetszik.)

Miután megállt a gép, azt mondtam nekik: „Csajok. Búcsúzóul engedjetek meg egy mondatot Salamon király példabeszédeiből: »A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.« Nekem jó napom volt; remélem, legközelebb nektek is az lesz.” Nagyon meglepődtek, egy pillanatra sikerült is őket kizökkenteni a menetükből, de nem hiszem, hogy megértették, mert aztán folytatták tovább.

Annyira furcsa volt, ahogy megérkeztünk, hogy ki van írva magyarul, nagy betűkkel, hogy RENDŐRSÉG, meg Takarítószertár; és aztán a csomagfelvételnél a sok idegen ember, aki mind magyarul beszél...

Légifelvételek a képtárban. (Sajnos megint felhős volt az ég Magyarország felett, és nem véletlenül volt olyan sötét szerda délután Budapesten: olyan vastag volt a felhőréteg, hogy percekig tartott, mire átértünk rajta. De ahogy kiértünk belőle, sikerült sok mindent felismerni, bár itt a fotók már nem sikerültek jól; és ha a másik oldali ablakhoz kaptam volna helyet, most talán lenne egy fényképem a saját házunkról is.)




Köszönöm mindenkinek, aki követte a beszámolókat vagy nézegette a képeket, akár rendszeresen, akár időnként. Remélem, nem untattam nagyon senkit, bár tudom, hogy akkor úgyse olvastátok tovább. :-) A blog semmi esetre sem folytatódik, csak addig láttam értelmét, amíg távol voltunk egymástól. A bejegyzések és a képek viszont továbbra is elérhetők maradnak, lehet olvasgatni és nézegetni. Remélem, hamarosan személyesen is találkozunk!

Tizenhárom hét mérlege

Megírtam mindent, ami itt történt velem. Lássuk, hogyan lehetne összefoglalni. Aki nem szereti a komolykodást, számítson minden rosszra. :-)

Annak idején azt mondtam, hogy ha értelmes dolgot csinálhatok a munkahelyen, és kijövök az ösztöndíjból, akkor már érdemes volt eljönni. A munka értelmes volt, az ösztöndíjból nem jöttem ki, de mialatt itt voltam, eszembe jutott még pár szempont, amivel azért finomítani lehet ezt az elmélkedést. Tehát, miért is voltam itt?

- Értelmes szakmai munka, fejlődés, tanulás. Szinte minden napot élveztem a munkahelyen. Erre 5-ből csillagos ötöst adnék. (Végre újra nem tízből kell osztályoznom. :-))
- Spanyol nyelv gyakorlása. Ahogy azt előre megmondták, az embernek így a beszédkészsége fejlődik, a nyelvtani pontossága nem nagyon. Viszont a vége felé már folyamatosan beszéltem. Mondjuk 5.
- Főpróba önállóságból. Ez is egészen jól sikerült. 5.
- Kijönni az anyagi keretekből. Hát, ez nem jött össze, Madrid nagyon drága, az első hónapban a szállás sem érte meg, illetve sok olyan költség volt a három hónapra, ami egy évre sem lett volna több. 4.
- Legyen egy nagyszerű nyár, buli, utazás. Nos, ennyi pénzből és nulla kapcsolattal ez nehezen megy. Ha az egész nyarat nézem (nem csak az augusztust), akkor 3.
- Új emberek megismerése, barátok szerzése. Erre még augusztus közepén is elégtelent adtam volna, a végén jól hajrázott; 3.

És ezek mellett megtanultam egy csomó spanyol ételt főzni (pillanatnyilag többet tudok, mint magyart), megismertem a CouchSurfinget, és megint sokat tanultam az emberekről.

Nem volt mindig könnyű ez a három hónap, sőt, ha egy szóban kéne összefoglalni: nehéz volt. De kétségtelenül nagyon hasznos is. Bizonyára csak később fogom látni minden előnyét. Most már nagyon várom, hogy újra láthassalak titeket.

Na, megyek is haza. :-)))) (Nem vicc!)

Utolsó napok San Sebastián de los Reyesben

Most megint régebbi dolgokról is írok, de ide illenek, nem Salamancához.

A maradék időt, mikor szeptemberben már nem volt bérletem Madridba, szinte teljesen San Sebastián de los Reyesben töltöttem, Madridba csak a bankszámlámat megszüntetni mentem be, meg ilyenek.


CosmoCaixa...

Múlt kedden megnéztem még egy tudományos múzeumot, ami itt van a szomszédos városban, Alcobendasban (Madrid és SSRR között), és Agustín nagyon ajánlotta, hogy ő minden évben elviszi a gyerekeit.

Bevallom, így harmadszorra már kezd veszíteni a varázsából, hogy külföldön is van Csodák Palotája, nektek meg, gondolom, még kevésbé lenne kedvetek még egy ugyanolyan beszámolón átrágni magatokat, úgyhogy ez most már rövidebb lesz. Megjegyzem, van még tudományos múzeum Valladolidban is, és úgy tudom, még ez sem az összes Spanyolországban. A mi Csopánk meg Közép-Európában az egyetlen.

A nagy különbség az eddigi intézményektől, hogy ez nem közintézmény, hanem céges tulajdonban van. Egy katalán bank, a Caixa kitalálta, hogy ők szociális tevékenységet is akarnak folytatni, és felépítettek egy ilyen CosmoCaixa nevű központot itt Alcobendasban, meg egyet Barcelonában (és mellesleg egyéb társadalmi feladatokat is felvállalnak). Ez rögtön a belépődíjon is meglátszik: 3 euró a teljes ár, 2 a kedvezményes - megengedhetik maguknak. A műsor jellegű dolgok itt inkább gyerekeknek szólnak, és itt is mindegyik további 2 euróba kerül, ezeket most kihagytam. Van planetárium, meg egy olyan, ahol trópusi állatokat lehet simogatni, és közben azért mesélnek is róluk, meg még egy pár.

Az állandó kiállítás :"A világ tudományai". Nagyon nagy, de nem belátható, félhomályos kiállítótérben mutatnak be szerintük öt különböző témát, szerintem meg nehezen választhatók szét. Egy nagyon hosszú vitrin az élővilág tudósok által ma legvalószínűbbnek tartott alakulását mutatja be az időben, és, becsületükre legyen mondva, minden állomáshoz a duma mellett ott van egy igazi fosszília is. Vannak fizikai törvényekkel és az anyag szerkezetével kapcsolatos játékok. Előkerül az érzékelés-észlelés témája is, és a légköri jelenségeket is sokféleképp modellezik.

Nem tetszett az alapkoncepció: szinte minden játék átlátszó fallal/dobozzal el van választva a látogatótól, meg kell nyomni egy zöld gombot, és akkor elindul. Inkább csak "félinteraktív". Azt viszont el kell ismernem, hogy sok eszköz kivitelezése nagyon igényes, például az optikai törvényeket bemutatóké.

Amiben viszont őket találtam a legjobbaknak, az az érzékeléssel kapcsolatos játékcsoport. Megcsinálták azt, hogy tartályokban olyan folyadék van, aminek kizárólag az íze jellemző, az illatát, meg persze az étel alakját, tapintását kiküszöbölték. A látogatónak a csap alá kell tenni a kezét, kap egy cseppet, meg kell kóstolni, és tippelni, mi lehet. Majd hamarosan felvillan a helyes megoldás. Persze azt mutatja be, mennyire be lehet csapni ezt az érzékelési csatornát - én is kóstolgattam, szinte lehetetlen kitalálni. Ugyanezt elkészítették illatokkal is, hasonlóan nehéz. Más érzékelési játékok is vannak, nem részletezem.










A másik nálam díjnyertes bemutató a szappanhártya, amiről középiskolában hallottam és kísérleteztünk is vele, egyetlenegyszer, aztán az egyetemen meg egyáltalán nem. Pedig rendkívül érdekes, hogy a legkisebb felületre törekedve mennyire (legalábbis szemre) különös, a kerettől eltérő alakot tud felvenni egy ilyen filmréteg, különösen térben.

Tetszett még a halak különböző úszási módjait bemutató rész (akváriumokkal!), meg a hőmérséklet-különbség okozta áramlások megfigyelése megvilágított ernyőn.

Volt időszakos kiállítás, az egyik élőlények idegrendszeréről mutatott színezett képeket, hát szép volt, de úgy, hogy a gyerekek nem értik, nem sok értelmét látom. (Hozzá kell tenni, hogy 100 éve kapta ezen a területen a Nobel-díjat Santiago Ramón y Cajal, Spanyolország egyik mindenkor leghíresebb kutatója.) A másik időszakost sokkal érdekesebbnek találtam, a Marsot hasonlítja össze a Földdel. Az általános információk mellett fényképpárok mutatják be a két bolygó hasonló jellemzőit, és a legjobban egy fal tetszett, ahol sok fényképről egyesével ki kell találni, melyik melyik bolygón készült (nem mindig könnyű, ha pl. a Földön egy sivatag van lefényképezve éjszaka). Aztán meg lehet nézni a helyes választ, a fényképet felhajtva.

Sok kép a képtárban.


... és egyebek

Agustín, a témavezető-helyettes már a fiesta idején mondta, hogy valamelyik nap munka után meghív hozzájuk ebédre, aztán elmegyünk Segoviába, a szülővárosába. Ez lett volna a múlt csütörtöki program, de aznap az apja hirtelen kórházba került, így ez a program elmaradt, mert én ezen a héten már nem tudtam volna utazni, sok dolgom van indulás előtt. Olyan furcsa, nagyon sok spanyol ismerősömnek volt beteg valamilyen rokona, mialatt itt voltam.


Maribel búcsúzóul még egy olyan összegű rezsiszámlát adott át nekünk a két hónapról, hogy a hajunk égnek állt (egyébként neki is). Lehet, hogy túl sokat főztem azon a villanytűzhelyen... Ráadásul ki akart velem fizettetni egy egész heti albérletet azért a négy napért, amennyivel többet töltök nála, mint két hónapot. Mondván, hogy ez nem szálloda, ahol a napokat egyesével lehet fizetni. Ezt már szerencsére sikerült lealkudni a méltányos összegig. (Spanyolul. :-)) Így azért igen drágára jött volna ki a szállás!


A Madrid körüli biciklizést a térdem ezen a kedden sem tette lehetővé; azért a találkozóhelyre elmentem (mert hirdettem a CouchSurfingben is nyilvánosan, és nehogy valaki hiába várjon, meg vittem magammal nekik térképeket is), de nem is jött senki - naná, munkanap délelőtt -, úgyhogy ezt majd legközelebb, ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni.

Néhány szó a cégről

Bár néha még mindig idegenül érzem magam a többiekhez képest (akik úgy tűnik, mindenkit ismernek, és tudják, hol az irodája), mivel nem lesz több munkanapom, most már biztosan nem fogok többet megtudni a vállalatról, úgyhogy megírhatom ezt a bejegyzést.

A TECNATOM-ot továbbra is úgy tudnám a legjobban jellemezni, hogy ipari biztonsággal foglalkozó - tudásközpont, valahol a kutatóintézet és a mérnökiroda között, de nagyon erősen alkalmazott jelleggel. A honlapjuk szerint - www.tecnatom.es - 1957-ben alapították, és a tevékenysége kiterjed alkatrészek vizsgálatára, üzemeltető személyzet képzésére, meg mindenféle műszaki és tudományos tudásháttér biztosítására. Elsősorban a nukleáris energetika, a repülés és a vegyészet területén dolgozik. Spanyolországban két székhelyük van: az egyik Madridban (vagyis, ahogy már ti is nagyon jól tudjátok, San Sebastián de los Reyesben), a másik Tarragonában, ami Katalónia tartományban van. A tevékenységük túlnyúlik az ország határain, én láttam már hivatkozást valamilyen emberi tevékenységet elemző munkájukra magyar pszichológia könyvben. Elméleti és anyagi vizsgálatok és elemzések is találhatók a profiljukban: amikor lementem a kajaautomatákhoz (uh, azokról itt inkább nem is mesélek, mennyire bonyolult volt hozzájutni egy sütihez), magam is láttam a műhelyeket és a sisakos munkásokat. Gondolom, ott próbálják az alkatrészeket.


Azokon a területeken, ahol én dolgoztam, nagyon fontos munkájuk az üzemeltető (és talán karbantartó) személyzet képzése. Az erőművek egy része rájuk bízza a munkaerő kiválasztását és betanítását is (az utóbbihoz a helyet viszont, ha tantermi oktatásról van szó, gyakran az erőmű biztosítja, ilyenkor a munkatársaim utaznak). Mégsem lehet azt mondani, hogy személyzeti tanácsadó cégről lenne szó, mert csak ezen az egy területen foglalkoznak a dolgozókkal, és nekem úgy tűnt, hogy talán valamennyire a telefonos lányok is értenek a dolgokhoz, amit az erőműves fiúknak tudni kell. (Amúgy a lányok ott ültek a nagy irodában hárman velem szemben, és volt, hogy egész nap telefonáltak, és majdnem mindenkinek ugyanazt a szöveget mondták el. Hát... ilyenkor örültem, hogy annyira nagyon még nem értek spanyolul, mert ha nem figyeltem rájuk, akkor nem is értettem a nagy részét, és így tudtam dolgozni.) No igen, és az épületen belül van saját vezénylőterem-szimulátoruk, két különböző, amiről már írtam nektek. Oda bizony időnként külföldről is érkeznek operátorok és operátorjelöltek gyakorolni, különösen fejlődő országokból, ahol esetleg még nincsen szimulátor, vagy van, de nem az ilyen típusú erőművi blokké.

"Belülről" nehéz bármivel is összehasonlítanom, mivel korábban nem dolgoztam sehol egyfolytában három hétnél többet (a Csodák Palotája, az ebből a szempontból nem olyan, mint egy munkahely, mert ott ritkán látjuk egymást, és mindig csak az emberek egy kis részét), de azért megpróbálok írni róla.

Mint minden nagy és nukleáris cégnek, ennek is megvannak a maga mániái: a jelentésem irodalomjegyzéke itt is eltér a valóságtól, mivel az érintett erőmű nem engedte meg, hogy pontosan közöljük a dolgokat. Azt pedig legalább tízszer elmondták (azon túl, hogy kétszer alá is kellett írnom), hogy sehova nem vihetem magammal az erőműtől kapott anyagokat.

Elég erős szervezeti kultúrája van. Az épületben mindenkinek látható helyen kell hordani a belépőkártyáját (egyszer ezért rám is szóltak az őrök), ami az állandó munkatársaknak fényképes, ki- és belépéskor pedig lehúzni a kártyaolvasóval. Van külön személyzeti osztály, és mindenkinek egy felelős vezetője ott is. (Azt már elmeséltem, hogy az enyém milyen.) Mindenféle cuccon, ami a cégé, ott a logójuk, még a kártya nyakba akasztós szíján is. A dolgokat általában elég profin intézik, emiatt szerintem a dolgozóknak elég jó dolguk van. Olyan apróságokig, hogy amikor megérkeztem, azonnal elláttak írószerekkel, és lehetett tudni, kinek kell szólni, ha elfogyott. A számítógépet is már előkészítették az informatikai osztályon, és ha gond volt vele, mindig jött a srác még aznap. Amikor elkészült a munkámról a jelentés, csak át kellett adni a sokszorosító csoportnak, ők kinyomtatták és bekötötték. (Színesben, hat példányban, és ők tettek rá egy szép címlapot.) Arról pedig már meséltem, hogy a cégnek saját autóbuszjárata és saját orvosi ügyelete van.

Ami nagyon hiányzott, az az étkezés lehetősége volt. Még egy asztal sem volt erre a célra, az automaták előtt sétálgatva lehetett csak enni. (Állítólag októbertől júniusig van saját menzájuk, de nyáron ugye fél háromkor mindenki hazamegy, és otthon ebédel. Szerintem ettől még oda lehetne rakni egy mikrót meg egy mosogatót.)

A munkatársak között szerintem igazán jó hangulat van. Lehet, hogy ez Spanyolország jellemzője, de tényleg szívesen dolgoznak (és a szünetekben trécselnek) együtt. (Ha jól értettem, van egy megállapodás szerinti időpont a kávézásra is. :-)) Az újakat mindig szeretettel fogadták, nem csak engem, segítik őket. Velem különösen is rendesek voltak, mikor gondom volt a bankommal, szívesen elkísértek oda munkaidőben, egy másik Rafael (nem a témavezetőm) elvitt a kórházba a saját kocsijával. A témavezetőktől (Rafael és Agustín) különösen sok figyelmet és segítséget kaptam, mindig volt rám idejük, és tényleg foglalkoztak a kérdéseimmel. A főnökök részéről pedig kaptam egy hét szabadságot anélkül, hogy kértem volna, és bármikor elmehettem, ha dolgom volt.

Nagyon nagyra értékelik, amit dolgoztam nekik, pedig szerintem nem volt egy nagy durranás. Végül is adatokat kellett átírnom szövegből táblázatba, aztán egyik táblázatból a másikba. Ők viszont azt mondják, hogy már rég meg akarták csinálni, hogy az eredményekkel segítsék az operátorképzést, és hogy igenis meghaladtam a várakozásokat azzal, ameddig eljutottunk. (Vajon mi mindent tudtam volna még elvégezni, ha mondjuk nem lett volna internetem, és egész munkaidőben a munkára koncentrálok? :-) Megjegyzem, a többiek is elég sűrűn kávéztak, dohányoztak, beszélgettek, és nem láttam olyat, hogy valakire ezért szólt volna rá a főnöke. Ehhez képest elég jól megy a cégnek.) Végül is Rafael mondta ki a választ erre a kétségemre: ez a munka, ha otthon bemutatom, egy erőműnek nagyon fog tetszeni, egy kutatóintézetben rámondják, hogy nem rossz, az egyetemen meg azt, hogy hát ez nem túl nagy szám. Pénteken a divízió-igazgató is hívatott, mert miután elolvasta a jelentést, látni akart, és a főnökeimmel együtt megdicsérte a munkámat. Kaptam tőlük emlékbe egy TECNATOM-os mp3-lejátszót. Aztán pedig megkérdezték, kiknek írhatnak ajánlólevelet rólam. Rafael, aki kétség nélkül több volt számomra, mint témavezető, személyesen is adott nekem valamit (ő meg megkapta tőlem a maradék 1 tokaji aszúmat), de ami a legeslegjobban tetszett: mivel látta, hogy nagyon tetszett a szimulátor, és hogy mennyire szeretek fényképezni, elintézte nekem, hogy az utolsó napomon fotózhassak odabent. (Végül én magam nem is fényképeztem, inkább rajta akartam lenni a képeken, a panelekből úgyis csak kevés fért volna bele a képbe ezzel a kis látószögű géppel.) Itt van Rafael, én, és Agustín. További néhány kép a képtárban, a Munka és a SZIMULÁTOR albumokban.

Villamayorban és Salamancában Pablóval

Pablo albérlőtársam már az itt létem közepe felé megígérte, hogy egyszer elvisz a szülővárosába. Szinte minden hétvégén hazamegy, ennek ellenére nem volt könnyű egyeztetni a programunkat, így végül maradt az utolsó hétvége.

Raquel is velünk jött. Pablo kocsijával mentünk, ami olyan öreg, hogy hamarosan szét fog esni. Az apja visszafele már nem akarta elengedni azzal az autóval (de aztán mégis azzal jöttünk).

Egy Salamanca melletti kis faluban, Villamayorban laknak (kb. azt jelenti, hogy Nagyfalu.) Két bátyja van, és egy öccse, aki még csak kilenc éves, és nagyon aranyos. Már csak ő, Carlos lakik otthon a szüleikkel, de erre a hétvégére valamennyit pont hazajött az egyik bátyjuk is az ő barátnőjével. A család igazi falusi jellegűnek tűnt, bár már nem ilyen környezetben élnek, hanem egy lakóparkfélében. Ők olyanok voltak, amilyennek általában nálunk a spanyolokat elképzelik (de fenntartom azt a nézetemet, hogy némileg pontatlanul) - vendégfogadók, családszeretők, kicsit hangosak.

Salamancának meg ezen a héten volt a fiestája, úgyhogy ez képezte a hétvégi programunk alapját. Nem úszom meg túl sok alvással. :-) A jó az volt, hogy itt nem csak Pablo és Raquel volt a társaság, hanem Pablo gyerekkori barátai, meg iskolatársai is (egy részüket mi vettük fel ott a környéken és vittük be a városba). Egészen jó fej fiatalok voltak.

Az éjjeli időtöltésük pinchos volt, szó szerint 'szúrás' vagy 'nyársak', tartalmilag talán 'kóstolgatás'. Rengeteg bódé volt felállítva a belvárosban, és mindenhol kínáltak valamilyen kis falatkákat kenyérrel, valamint italokból is sokféle különlegességet. Volt egy programfüzet is, amiben fel volt sorolva minden bódé, és mindegyikhez 1-1 specialitás. A tevékenység pedig úgy nézett ki, hogy először is összedobtunk egy csomó pénzt, majd körbejártunk, és mindenhol megkóstoltuk a kínálatot (általában lehetőleg nem mind a heten-nyolcan ugyanazt). Majd következett az értékelés, mindenki adott egy pontszámot 1-től 10-ig (azt hiszem, itt az iskolában is így osztályoznak), amit egyikük átlagolt, majd gondosan feljegyzett a programfüzetbe. Nem értettem teljesen, mikor fogják tudni hasznosítani ezt az információt, talán jövőre, ha ugyanezek a bódék lesznek (a két este különböző bódékhoz mentünk pontozni).

Ezután általában még átsétáltunk különböző szórakozóhelyekre, hasogatni a dobhártyánkat, aztán valamikor hajnal felé hazamentünk. (Balról jobbra én, Pablo, Julia, Sergio, Raquel és Ana.)

Szombat délelőtt Pablo elvitte Raquelt valamit elintézni Valladolidba, addig pedig Pablo apjával kimentünk megnézni a kisöccse focimeccsét, sok más szülővel együtt. Jó hangulat volt. A kép közepén kékben, labdáért küzdve Carlos.

A maradék időt pedig azzal töltöttük, ha nem otthon néztük a tévét, hogy Pablo barátaival találkoztunk elfogyasztani valamit egy bárban, vagy kutyát sétáltatni, vagy ilyesmi. Többnyire ugyanazokkal, akikkel este a városba mentünk, de a spanyolok nagyon szeretnek így találkozni a barátaikkal. Olyan is volt, hogy ittunk valamit két fiúval, hazamentünk, majd rögtön felhívtunk egy lányt, és vele is visszamentünk ugyanabba a bárba. (A "bár" itt nem ugyanazt jelenti, mint otthon, inkább presszót: van üdítő, kávé, keksz is.)

Vasárnap este visszajöttünk Madridba, hétfő az utolsó munkanapom, kedden pedig sajnos nem fogok tudni körbebiciklizni a város körül (nem gyógyult meg eléggé a térdem).

A képeket feltöltöttem.

Egy régi ismerős és egy sérülés (Egymástól függetlenül :-))

Ezek még a múlt héten történtek, de egyrészt sokáig gondolkoztam, leírjam-e egyáltalán őket, másrészt a sérülés miatt nem is volt kedvem a beszámolókkal dolgozni.

2-án, múlt kedden érkezett Madridba Török Andi, egy félévre a Complutense egyetemre tanulni. (Aki nem ismeri, annak nem tartok bemutatót. Mármint Andit. De az egyetemről sem tartok.) Lehet, hogy nem is gondoljátok, mekkora változás volt ez nekem. Két és fél hónapon keresztül csak olyan emberek közt zajlott az életem, akiket június előtt nem ismertem, egy olyan helyen, ahol a korábbi barátaim sosem jártak. Aztán most tulajdonképpen véletlenül itt van egy régi ismerős (pedig nem is olyan nagyon közeli), és hirtelen egy kicsit összekapcsolódik ez a két "világ", amelyek között eddig én voltam az egyetlen híd. Valakinek megmutathatom, milyen itt, viszont ő is tudja, milyen voltam én otthon. Ez tényleg nagyon furcsa volt, bármilyen értelmetlennek is tűnik olvasva. :-)

Andi nézett magának egy hostelt az első napokra, én meg megígértem, hogy kimegyek elé a reptérre. Mivel este negyed tizenegykor volt a menetrend szerinti érkezése, előző este felhívtam Maribelt (még mindig szabadságon volt), hogy ha netán mégsem találnánk helyet, akkor elhozhatom-e hozzánk, ahelyett, hogy éjszakára az utcán hagynám. Erre Maribel azt mondta: "Micsoda? Nehogy már olyan későn álljatok neki szállást keresni! Kimegyünk az ismerősöd elé együtt, és jöjjön ide hozzánk, aludjon itt matracon, aztán keressen másnap kipihenten szállást!"

Aztán az érkezés napján Pablo és a közben már hazaérkezett Maribel csak azért nem vesztek össze azon, hogy melyikük kocsijával menjünk a reptérre, mert Maribel mégiscsak kölcsönadta valamelyik szülőjének az övét. :-) (Amúgy van nagyon frankó távolsági busz a reptérre, legalábbis arra a terminálra, de nem volt biztos, hogy visszafelé elérjük az utolsót.) Pablóval sikeresen megtaláltuk Andit, és hazavittük.

Másnap délelőtt Maribel otthon volt (velünk, fiúkkal ellentétben, akik dolgozunk), és nagyon kedvesen segített neki az első lépésekben. Nekem nagyon érdekes volt látni újra egy frissen érkezett embert, aki még sosem járt itt; mert ugye csak napról napra ismertem meg jobban a várost, meg fejlődtem a nyelvtudásban, és így nem is tűnik fel annyira a változás, most viszont látok valakit, akihez tudom viszonyítani az előrehaladásomat, és egészen elégedett voltam. :-) Meg örültem, hogy én is tudtam neki segíteni, mert nekem annak idején annyira rossz volt, hogy nem volt senki, aki egy picit is tudott volna könnyíteni, rövidíteni az alkalmazkodáson.

Közben, a leárazások vége felé közeledve, vettem magamnak egy közeli cipőboltban akciós papucsot meg szandált, mert mind a kettő, amit hoztam, tönkrement. A szandálra koncentrálva a papucsra nem figyeltem oda annyira, meg még nem szoktam hozzá eléggé, hogy itt a számozás valamivel kisebb, így otthon azt állapítottam meg, hogy érdemes lenne egy számmal nagyobb papucsot felpróbálni. Másnap visszamentem a boltba. A tulajdonos megnézte a talpát, és megmondta, hogy ezzel az utcán jártam, ezért már nem cseréli ki. Pedig nem hordtam az utcán, igaz, elég sok por rátapadt otthon, meg a teraszra is kimentem vele, de hiába próbáltam megvédeni magam. Mutattam, hogy ott van a matrica a talpon, erre megmondta: "Azt te ragasztottad rá utólag."

Hazamentem, jól lemostam a talpát, kiszedtem belőle minden koszt, aztán a következő nap megint visszavittem. Már az ajtóból haza akart küldeni, de nem hagytam magam, megmutattam, hogy azok a kis szálak mutatják, hogy még nem kopott el, meg elétoltam a nyugtát a dátummal, és megmondtam, hogy "Ide figyelj! Én nem akarom visszakérni a pénzemet, sem kárt okozni neked! Azt akarom látni, hogy a nagyobb jobb-e nekem!" (spanyolul... egészen büszke voltam magamra :-)), és egyszer csak meggyőztem. Odaadta a nagyobb párat felpróbálni, és mivel az jobb volt, azt vittem el.

Örömömben eléggé siettem haza, az új szandálomban, aminek még nem szoktam meg, hogy simább a talpa, mint az előzőnek. A házunk kapujánál a padló meg márványból van, és olyan régi, hogy fényesre van koptatva, úgyhogy - hatalmasat estem. (Valószínűleg rosszabbította a helyzetet, hogy nem engedtem el a kezemben levő papucsos dobozt.) Nem tűnt úgy, hogy bármi nagyobb bajom lenne, felálltam és mentem tovább.

Sajnos nincs vége, de visszatérünk Andihoz. Két napot volt nálunk vendégségben, akkor talált szállást, jó közel az egyeteméhez. A tulajdonosok nagyon igyekeztek éreztetni vele, mennyire sok érdeklődőjük van rajta kívül, de aztán megegyeztek vele (bár nem az eredeti feltételekkel). Pablóval meg Raquellel elfuvaroztuk a csomagjaival együtt (elég messze van az egyetem), megnéztük, kik ezek a jómadarak, aztán elmentünk Andival négyesben vacsorázni. Jó volt.

Körülbelül ahogy elköszöntünk tőle, és hazamentünk, elkezdett dagadni a térdem. Másnap már sántítottam. A munkahelyen van orvosi ügyeletünk, lementünk megnézetni. Nagyon kedves doktornő volt. Megvizsgált, aztán azt mondta, hogy mivel a csontom is fáj, és még fiatal vagyok, és a térd épsége nagyon fontos, szaladjak át - na jó, azt inkább ne, de menjünk át a szomszédos kórházba röntgenre. Még céges mankót is kaptam, ha netán csak azzal tudnék visszajönni.

Úgyhogy pénteken elérkezett az is, amit igazán szerettem volna kihagyni ezen a nyáron: találkozás a spanyol egészségüggyel. De elég pozitív volt. A kórház hihetetlenül csendes volt (nagyon erősen hangszigetelt ablakok lehettek, és a munkanap meg a szabadságok miatt kevés ember), rendes, és tiszta. Az kevésbé tetszett, hogy a betegnek háromszor kell elmagyaráznia, mi baja, mire kezeléshez jut. Külföldieknek nem ideális.

A röntgen szerint minden csontom ép volt, úgyhogy csak a szokásos beavatkozás nélküli otthoni kezelés várt rám: kaptam rögzítőkötést, feltámasztva kellett tartani, négyóránként jeget tenni rá, 8 óránként gyógyszert szedni, és egy hét múlva meglátogatni a háziorvost (még jó, hogy van a cégnek).

Hazamentem a munkahelyről korán, és az egész hétvégét otthon töltöttem, nagyobb részt az ágyamban. Szerencsére Pablo itthon hagyta a számítógépét, így nem unatkoztam (annyira). Andi meglátogatott, hogy ne legyek olyan egyedül, és bevásárolt nekem a boltban mindenféle készételt (az alapanyagok meg szépen megromlottak a hűtőben, mert így persze nem tudtam főzni). A keddi ünnepnapra kitűzött biciklizést - a Madrid körüli körgyűrű, búcsúzásként - egy héttel el kellett halasztanom, aminek következtében nem lesz kölcsönbiciklim, és az már munkanap, úgyhogy lehet, hogy kevesen tudnak eljönni, igaz, most kedden is kevesen lettünk volna.

Vasárnap azért elmentem a gyülekezetbe, elbúcsúzni az emberektől (mert az utolsó hétvégén Salamancába megyünk Pablóval). Hét közben többször is lementem az orvosokhoz, a kötés helyett most már csak térdvédőt hordok (tök rendesek, gyógyszert is kaptam tőlük, meg ezt a térdvédőt is nekem adták). Reménykedem, hogy meggyógyulok jövő keddre. 60 kilométer a táv...

Dobosbulik a Retiro parkban

Egy kicsit már meséltem erről, de most leírom az egészet.

Vagy két éve nagyon megtetszett a kézidob mint stílus, el is kezdtem játszani, meglehetősen rendszertelenül, és csak úgy a magam örömére. Idén tavasszal nagyon hosszan sérült volt az egyik csuklóm, csak enyhén, de az ütögetéstől kímélni akartam. Körülbelül indulásra gyógyult meg. Ehhez a fajta dobhoz hozzátartozik a szabadtéri közös zenélés, úgyhogy nagyon reméltem, hogy egy ilyen hangulatos déli országban, egy ekkora városban sikerül dobosokat találni. A dobomat viszont képtelenség volt elhozni, nagy és nehéz.

Az első hónapban többször is jártam a Retiro parkban, és a végére elég biztosan sikerült megtudni, hogy gyakran vannak dobosok a legkülönbözőbb időpontokban, de vasárnap este gyűlnek össze mindannyian játszani. Ezért aztán elszántam magam, és Madridban az egyik ütősboltban megvettem a legolcsóbb kisdobot (20 euró volt).

A Retiróban vasárnap esténként tényleg óriási buli van annál az emlékműnél, ami a képeken is látszik, és ahol a kőpárkányra jól le lehet ülni. Volt már részem ilyesmiben a Margitszigeten, de az semmi ehhez képest. Itt legalább negyven-ötven dobos szokott összegyűlni. Akkor kezdődik, amikor az árnyék odaér. :-) (Most ennek már lassan vége, itt is lehűlt az idő, gyakran esik az eső, hamarabb sötétedik, de nyáron ez tényleg így ment minden vasárnap.) Általában már több csoportra kellett oszlanunk, mert az egyik vége nem hallotta volna a másikat. Nem csak dobosok vannak: sokan táncolnak, méghozzá profin, néha voltak mazsorettesek, szalagosok, zsonglőrök, egy bicikliartista és egyéb mutatványosok. Előfordult gitáros, valami fúvós-billentyűs kis hangszer művelője és szaxofonos is. És természetesen rengetegen nézik a produkciót, mivel a dobszó messzire hallatszik, és kíváncsian megkeresik, honnan jön. Több száz ember szokott összegyűlni, csak úgy örülni az estének meg a nyárnak. Szóval hatalmas buli van. Valószínűleg ez jellegzetes spanyol dolog. Gyerekek is szoktak lenni bőven.

Az a jó az egészben, hogy ha már tíz ember dobol, akkor nyugodtan be lehet állni a legkezdőbbnek is. Egyrészt nem neki kell kitalálnia a ritmust, másrészt elég jól vezetik a többiek, végül pedig ha elrontja, nem nagyon hallatszik ki. :-) Ilyen létszámmal már folyamatosan végig lehet dobolni az estét, ha valaki abbahagyja és pihen, a többiek folytatják, vagy jön más.

A társaság... hát... nem valami úri. Vannak bőven fogatlanok, részegek, hajléktalan kinézetűek, és szinte minden dobos szív valamit, nem is nagyon szeretném tudni, hogy pontosan micsodát (marihuána biztosan van). A felük sem lehet spanyol, vannak afrikaiak, dél-amerikaiak, indián kinézetűek. (A nézők már inkább hazaiak.) Ennek ellenére a közbiztonság nem rossz, a rendőrök nagyon jól tudják, hogy ilyenkor mindig összegyűlik ott a tömeg, és folyamatosan járőröznek négyen.

Minden vasárnap kimentem, ha éppen Madridban voltam. Viszont az egyetlen, aki az ismerőseim közül eljött velem bulizni, az Tina volt, az amerikai jeltolmács-gyerekvigyázó lány. (Egy brazil fiú akart még, de a spanyolok közül senki.) Neki köszönhetem, hogy egyáltalán vannak fényképeim meg videóim, mert egyedül nem mertem kivinni ilyen helyre a gépemet.

video

További képek és videók a képtárban. (Augusztus 24-et állítottam be az album dátumának - akkor készültek a képek -, úgyhogy jóval hátrébb került az albumok között.)

Ezen a héten sikerült egész szerencsésen el is adni a dobot. Visszavittem a boltba, ahol nem veszik meg, de árulják, és ha sikerül eladni, a pénz 70%-át megkapom. Éppen megállapodtunk az eladóval, hogy mennyiért kínáljuk, hogy egy héten belül biztosan elkeljen. De egy ember, aki közben éppen egy 100 euró értékű dobot vásárolt, meghallotta, miről beszélünk, és azt mondta: "Micsoda? Tizenkét euróért? Kérem azt is." Így rögtön megkaptam a pénzt, és a boltos is egy kicsit nagyobb részt adott nekem, mert nem kellett túlságosan sokat fáradoznia az eladással. :-)