Casillas Anyja utca

Hazatért a spanyol futballválogatott, megtudhatod, milyen hangokat hallok a szomszédból, örülhetsz velem az új albérletnek meg a bérletemnek, és elárulom, hogy belekezdtem a titkos erőművi dokumentumokba. Kiderül az is, milyen fegyelmezetlenek tudnak lenni a felnőttképzés résztvevői.

A blogom hatásai hihetetlenek. Egy szintén rövid távon külföldön tartózkodó, és rendszeres olvasómnak számító barátom elkezdett blogot írni bencetexasban.blogspot.com címmel. :-)

Először még mindig a futball EB-ről. A döntőt követő napon hazaérkeztek a válogatott tagjai. Az olyan volt, mint a római császárok diadalmenetei. A repülőtérről egy nyitott tetejű busszal vonultak be a városközpontba addig a térig, ahol korábban a meccseket vetítették, és az utcán egymillió ember várta őket. Én azon a délutánon rosszul éreztem magam, meg az aznapra tett albérletnézést is lemondta a főbérlő, és nem is tudtam, hogy ekkora buli lesz, úgyhogy otthon pihentem és nem mentem be a városközpontba, ezért megint csak sajtófotó van.
A válogatott mezét sehol nem lehet kapni, elfogyott az összes. Olvastam egy kislányról is az újságban, akinek az apja német, az anyja spanyol, és éppen akkor született meg, amikor Torres berúgta a döntő egyetlen gólját.
Már hétfőtől kezdve üzemel egy honlap, ahol gyűjtik az aláírásokat, hogy Móstolesben egy utcát nevezzenek el Az Anya, aki Casillast szülte utcának (Calle de la madre que parió a Casillas). Nem vicc, meg lehet nézni: http://www.calledelamadrequeparioacasillas.com (Én újra elgondolkoztam, mint a legutóbbi VB után is, hogy vajon mennyit használ a társadalomnak, az embereknek egy sportoló, összehasonlítva mondjuk egy tanárral, orvossal vagy kutatóval, és melyik mennyi elismerést kap - de nem akarom a blogomat közvetlen ideológiai célok szolgálatába állítani, térjünk vissza a történtekhez.) Itt Madridban is vannak érdekes nevű utcák, kedvencem A Kék Osztag[-tól-]ból elesettek utcája (bocsánat, itt először valószínűleg meggyaláztam a hősök emlékét).

Hazaérkezett a 19 éves Ricardo, Niura fia, Samantha bátyja. Elvileg múlt csütörtökön jött volna meg, én hétfőn vettem észre először a lakásban egy új embert, nem vették a fáradságot, hogy bemutassák nekem. Még vele tudok legjobban kommunikálni hármuk közül, de sokat nem javított a társaságomon. Általában a szobájában van, ami az enyémmel szomszédos, és a számítógépéből elektronikus zene, vagy pedig puffanások, üvöltések, nyögések hallatszanak át, gondolom, valami gyilkolászós játék. Mondjuk mikor este tízkor megkérem, hogy vegye halkabbra, azt azonnal megérti. Néha abban a fél órában, mikor naplemente és lefekvés között végre ki lehet nyitni az ablakot, hogy lehűtsem a szobát, elkezd a szomszédos ablakban dohányozni, és akkor behozza a szél a füstöt. Ezen a hétvégén ketten maradunk, Niura meg Samantha az iskolaév befejeztével csütörtöktől vasárnapig elutaztak vidékre.

Kiválasztottam az albérletet, ahol az első hónapot követő többit fogom tölteni. Végül is hat helyet néztem meg a 12-ből, amik szóba jöttek. Volt egy olyan eset, hogy e-mailezgettünk az egyik szobatulajdonossal, írta, hogy övé a lakás, ketten vannak fiúk, jó társaság, van még egy hely nyárra. Ilyenkor meg szokás még kérdezni, hogy a lakóknak mi a foglalkozása, írta, hogy ő hivatalnokként dolgozik, a lakótársa meg újságíró. Már ott tartottam, hogy megnézem. De még azt is meg szoktuk kérdezni, hogy hány évesek a lakók, ez most valahogy kimaradt az elején. Meg is kérdeztem; megírta, hogy egyikük 50, másikuk 60 éves. Hm. "...de sem az életformánk, sem a gondolkodásunk nem a korunkra jellemző". Mondjuk eddigre már majdnem döntöttem, úgyhogy nem volt nehéz nemet mondani nekik.

A választott hely San Sebastián de los Reyesben van, ahol a TECNATOM is, egy társasház második emeletén, csak húsz percre gyalog a munkahelyről, nem kell majd olyan korán kelni. A tulajdonos, Maribel Sanchez, egy 35-40 év körüli nagyon kedves nő is a lakásban lakik, két szobát kiad belőle egy-egy főnek. (Itt ez a fajta bérbeadás egyébként gyakran előfordul.) A másik bérlő Pablo lesz, aki 27 éves, nemrég jött Salamancából, és Madrid egy szomszédos elővárosában dolgozik. Csak 350 euró lesz havonta, és végre akkor és annyit vacsorázom és mosom ki a ruháimat, amikor akarom. :-) (Nem mintha Gómezékkel együtt szoktunk volna enni, mindenki beviszi a vacsit a szobájába... csak ha nem jövök meg mondjuk tizenegyig, akkor azt hiszik, hogy máshol ettem, és eltüntetik valahova a kajámat.)

Végre van bérletem (Abono) a tömegközlekedéshez. Az igazolvány egy laminált kártya, amin vonalkód van, be kell dugni egy automatába, és a vonalkód alapján ad normál, ifjúsági vagy ősz korú havibérletet. Amikor bedugtam a nyílásba, úgy éreztem, hogy behúzta, mint a bankkártyákat szokták a pénzkiadó automaták, és a művelet végén vártam, hogy visszaadja. Mikor nem jött ki, közelebbről megnézve észrevettem, hogy beleesett... és csak nagy küzdelmek árán tudtam két másik kártyával kipiszkálni. (Egyébként csak havibérlet van, 30 napos nincs, így nem vesztettem semmit azzal, hogy Samanthával trafikban rendeltük meg az igazolványt kéthetes átfutási idővel, amit jobb helyek egyébként azonnal elkészítenek.)

A munkahelyen végeztem a Westinghouse típusú nyomottvizes erőművek rendszereinek ismertetőjével, elolvastam egy általános oktatási anyagot a valószínűségi elemzésekről (PSA) (ez a fajta olvasás, bár sok új tudást nem ad nekem, azért hasznos, mert a spanyol szaknyelvvel elég barátságos formában ismertet meg), majd áttértem az almarazi erőmű konkrét PSA-elemzéseire. Ezek azok a dokumentumok, melyek tartalmát már idegen hadseregek fogságába esve, kínvallatás során sem szabad továbbadnom. Az van benne, hogy... na jó, nem. :-)

Szerdán felajánlották, hogy vegyek részt az osztályunk (Sugárvédelmi, Dozimetriai és Vészhelyzeti) egy értekezletén. Ez nem annyira az ott megbeszéltek miatt volt fontos, inkább, hogy megismerjenek, meg most már én is tudom, hogy ki tartozik hozzánk és ki nem, mert az ülésrend nem teljesen ezt tükrözi. Az osztályvezető (Beatriz) vezetésével, miután bemutattak engem meg az új munkatársakat, elkezdtek a dolgaikról beszélgetni. Itt aztán már tényleg a saját maguk között megszokott tempóban beszéltek, csak kapkodtam a fejem. Hamarosan megjött a főosztályvezető, aki csak ettől eddig ért rá, és fél órát megállás nélkül beszélt a többi osztály elmúlt időszakbeli tevékenységéről - ami állítólag a többieket sem érdekelte nagyon, én viszont nem értettem belőle semmit. Aztán el kellett mennie, talán jobb is. Az osztály dolgozói folytatták tovább a saját dolgaikkal. Azt tudni kell, hogy a tevékenységük jelentős részét alkotja, hogy ők képezik az erőművek dolgozóit (pl. az operátorokat is). Nos, a leghosszabban, több mint egy órán keresztül tárgyalt probléma az volt, hogy a felnőtt diákok az óráikon beszélgetnek, interneten játszanak, felrakják a lábukat az asztalra és hasonlók, a vizsgán meg puskáznak, és a képzést felügyelő erőművi vezetők van, hogy nem tesznek semmit. Ez elég érdekes volt. Aztán az értekezlet folytatódott majdnem egész nap (azt már megbeszéltük, hogy a munkanapjuk nyáron 6 és fél órás), úgyhogy mikor már vagy 3 és fél órája ültünk egyetlen tízperces szünettel, akkor mondták, hogy ha akarok, menjek a saját dolgaimat csinálni, amit nemsokára meg is tettem. Pénteken meg az egyik oktató mutatott nekünk egy írásbeli vizsgalapot, amin az egyik kérdés az volt, hogy milyen súlyosságú erőművi üzemzavarnál kell értesíteni a felügyelő hatóságot, és a vizsgázó azt válaszolta, hogy csak a (négyből) harmadik szinttől kezdve, hogy ne legyen túl sok a munkájuk.

Sajnos, mivel nyár van, elég nehéz bármilyen társaságot találni, akik rendszeresen összejárnának, akár túrázni, akár zenélni, vagy akármi mást csinálni. Minden rendszeres tevékenységet befejeztek, az emberek indulnak szabadságra. (Persze ez otthon is így van, csak otthon már ismerek embereket. :-) ) Állítólag augusztusban az egész város kiürül, nemcsak az iroda, ahol nagyjából egyedül fogok üldögélni.