Egy régi ismerős és egy sérülés (Egymástól függetlenül :-))

Ezek még a múlt héten történtek, de egyrészt sokáig gondolkoztam, leírjam-e egyáltalán őket, másrészt a sérülés miatt nem is volt kedvem a beszámolókkal dolgozni.

2-án, múlt kedden érkezett Madridba Török Andi, egy félévre a Complutense egyetemre tanulni. (Aki nem ismeri, annak nem tartok bemutatót. Mármint Andit. De az egyetemről sem tartok.) Lehet, hogy nem is gondoljátok, mekkora változás volt ez nekem. Két és fél hónapon keresztül csak olyan emberek közt zajlott az életem, akiket június előtt nem ismertem, egy olyan helyen, ahol a korábbi barátaim sosem jártak. Aztán most tulajdonképpen véletlenül itt van egy régi ismerős (pedig nem is olyan nagyon közeli), és hirtelen egy kicsit összekapcsolódik ez a két "világ", amelyek között eddig én voltam az egyetlen híd. Valakinek megmutathatom, milyen itt, viszont ő is tudja, milyen voltam én otthon. Ez tényleg nagyon furcsa volt, bármilyen értelmetlennek is tűnik olvasva. :-)

Andi nézett magának egy hostelt az első napokra, én meg megígértem, hogy kimegyek elé a reptérre. Mivel este negyed tizenegykor volt a menetrend szerinti érkezése, előző este felhívtam Maribelt (még mindig szabadságon volt), hogy ha netán mégsem találnánk helyet, akkor elhozhatom-e hozzánk, ahelyett, hogy éjszakára az utcán hagynám. Erre Maribel azt mondta: "Micsoda? Nehogy már olyan későn álljatok neki szállást keresni! Kimegyünk az ismerősöd elé együtt, és jöjjön ide hozzánk, aludjon itt matracon, aztán keressen másnap kipihenten szállást!"

Aztán az érkezés napján Pablo és a közben már hazaérkezett Maribel csak azért nem vesztek össze azon, hogy melyikük kocsijával menjünk a reptérre, mert Maribel mégiscsak kölcsönadta valamelyik szülőjének az övét. :-) (Amúgy van nagyon frankó távolsági busz a reptérre, legalábbis arra a terminálra, de nem volt biztos, hogy visszafelé elérjük az utolsót.) Pablóval sikeresen megtaláltuk Andit, és hazavittük.

Másnap délelőtt Maribel otthon volt (velünk, fiúkkal ellentétben, akik dolgozunk), és nagyon kedvesen segített neki az első lépésekben. Nekem nagyon érdekes volt látni újra egy frissen érkezett embert, aki még sosem járt itt; mert ugye csak napról napra ismertem meg jobban a várost, meg fejlődtem a nyelvtudásban, és így nem is tűnik fel annyira a változás, most viszont látok valakit, akihez tudom viszonyítani az előrehaladásomat, és egészen elégedett voltam. :-) Meg örültem, hogy én is tudtam neki segíteni, mert nekem annak idején annyira rossz volt, hogy nem volt senki, aki egy picit is tudott volna könnyíteni, rövidíteni az alkalmazkodáson.

Közben, a leárazások vége felé közeledve, vettem magamnak egy közeli cipőboltban akciós papucsot meg szandált, mert mind a kettő, amit hoztam, tönkrement. A szandálra koncentrálva a papucsra nem figyeltem oda annyira, meg még nem szoktam hozzá eléggé, hogy itt a számozás valamivel kisebb, így otthon azt állapítottam meg, hogy érdemes lenne egy számmal nagyobb papucsot felpróbálni. Másnap visszamentem a boltba. A tulajdonos megnézte a talpát, és megmondta, hogy ezzel az utcán jártam, ezért már nem cseréli ki. Pedig nem hordtam az utcán, igaz, elég sok por rátapadt otthon, meg a teraszra is kimentem vele, de hiába próbáltam megvédeni magam. Mutattam, hogy ott van a matrica a talpon, erre megmondta: "Azt te ragasztottad rá utólag."

Hazamentem, jól lemostam a talpát, kiszedtem belőle minden koszt, aztán a következő nap megint visszavittem. Már az ajtóból haza akart küldeni, de nem hagytam magam, megmutattam, hogy azok a kis szálak mutatják, hogy még nem kopott el, meg elétoltam a nyugtát a dátummal, és megmondtam, hogy "Ide figyelj! Én nem akarom visszakérni a pénzemet, sem kárt okozni neked! Azt akarom látni, hogy a nagyobb jobb-e nekem!" (spanyolul... egészen büszke voltam magamra :-)), és egyszer csak meggyőztem. Odaadta a nagyobb párat felpróbálni, és mivel az jobb volt, azt vittem el.

Örömömben eléggé siettem haza, az új szandálomban, aminek még nem szoktam meg, hogy simább a talpa, mint az előzőnek. A házunk kapujánál a padló meg márványból van, és olyan régi, hogy fényesre van koptatva, úgyhogy - hatalmasat estem. (Valószínűleg rosszabbította a helyzetet, hogy nem engedtem el a kezemben levő papucsos dobozt.) Nem tűnt úgy, hogy bármi nagyobb bajom lenne, felálltam és mentem tovább.

Sajnos nincs vége, de visszatérünk Andihoz. Két napot volt nálunk vendégségben, akkor talált szállást, jó közel az egyeteméhez. A tulajdonosok nagyon igyekeztek éreztetni vele, mennyire sok érdeklődőjük van rajta kívül, de aztán megegyeztek vele (bár nem az eredeti feltételekkel). Pablóval meg Raquellel elfuvaroztuk a csomagjaival együtt (elég messze van az egyetem), megnéztük, kik ezek a jómadarak, aztán elmentünk Andival négyesben vacsorázni. Jó volt.

Körülbelül ahogy elköszöntünk tőle, és hazamentünk, elkezdett dagadni a térdem. Másnap már sántítottam. A munkahelyen van orvosi ügyeletünk, lementünk megnézetni. Nagyon kedves doktornő volt. Megvizsgált, aztán azt mondta, hogy mivel a csontom is fáj, és még fiatal vagyok, és a térd épsége nagyon fontos, szaladjak át - na jó, azt inkább ne, de menjünk át a szomszédos kórházba röntgenre. Még céges mankót is kaptam, ha netán csak azzal tudnék visszajönni.

Úgyhogy pénteken elérkezett az is, amit igazán szerettem volna kihagyni ezen a nyáron: találkozás a spanyol egészségüggyel. De elég pozitív volt. A kórház hihetetlenül csendes volt (nagyon erősen hangszigetelt ablakok lehettek, és a munkanap meg a szabadságok miatt kevés ember), rendes, és tiszta. Az kevésbé tetszett, hogy a betegnek háromszor kell elmagyaráznia, mi baja, mire kezeléshez jut. Külföldieknek nem ideális.

A röntgen szerint minden csontom ép volt, úgyhogy csak a szokásos beavatkozás nélküli otthoni kezelés várt rám: kaptam rögzítőkötést, feltámasztva kellett tartani, négyóránként jeget tenni rá, 8 óránként gyógyszert szedni, és egy hét múlva meglátogatni a háziorvost (még jó, hogy van a cégnek).

Hazamentem a munkahelyről korán, és az egész hétvégét otthon töltöttem, nagyobb részt az ágyamban. Szerencsére Pablo itthon hagyta a számítógépét, így nem unatkoztam (annyira). Andi meglátogatott, hogy ne legyek olyan egyedül, és bevásárolt nekem a boltban mindenféle készételt (az alapanyagok meg szépen megromlottak a hűtőben, mert így persze nem tudtam főzni). A keddi ünnepnapra kitűzött biciklizést - a Madrid körüli körgyűrű, búcsúzásként - egy héttel el kellett halasztanom, aminek következtében nem lesz kölcsönbiciklim, és az már munkanap, úgyhogy lehet, hogy kevesen tudnak eljönni, igaz, most kedden is kevesen lettünk volna.

Vasárnap azért elmentem a gyülekezetbe, elbúcsúzni az emberektől (mert az utolsó hétvégén Salamancába megyünk Pablóval). Hét közben többször is lementem az orvosokhoz, a kötés helyett most már csak térdvédőt hordok (tök rendesek, gyógyszert is kaptam tőlük, meg ezt a térdvédőt is nekem adták). Reménykedem, hogy meggyógyulok jövő keddre. 60 kilométer a táv...

Nincsenek megjegyzések: