Hazautazás, zárszó

Nem tudtam mindent rendesen befejezni indulásig, mert a cég a legfontosabb papírt (a gyakorlat igazolását) elfelejtette kiállítani. Hétfőn (utolsó nap) rákérdeztem, hát azt mondták, megpróbálják megcsinálni még aznap, de nem sikerült. Vissza kellett mennem érte először az utolsó munkanapom után délelőtt, de sajnos akkor nem volt bent a személyzeti vezető, aki készíti. Így még délután is vissza kellett menni, még akkor nyomtatták ki, végre megkaptam, de rá is ment a fél nap.

Rendeztem kirakodóvásárt a lakótársaknak azokból a cuccokból, amiket nem akartam hazahozni. Sajnos Maribel eltűnt valahova, és telefonon sem tudtam elérni őt, hogy elbúcsúzzunk.

Induláskor a reptérre közlekedő távolsági busz egy ideig nagyon nem akart jönni, már kezdtem izgulni.

Frankfurtban megkerestem a budapesti gépet indító kaput, és leültem várni, meg írogatni kicsit. Sajnos egy olyan fiú mellé ültem, aki magyarul beszélt a mobilján, és ömlött belőle a panaszkodás meg a méltatlankodás. (Azt tudni kell rólam, hogy ez az egy dolog, ami másokban nagyon tud bosszantani.) Hogy késve érkeztek, és nem akarták felengedni őket a gépre... (nahát! még ilyet!) Hogy az ellenőrzéskor ki kellett nyitniuk a csomagjukat... Szóval ilyen rettenetes sérelmek, vég nélkül. Érezhetően csak a pénzt szórni járt Amerikában. Eddig az volt a jó, hogy az ilyeneket, ha nem figyeltem oda, nem értettem, de ennek most már vége. :-) Arrébb ültem, keresve a nyugalmat. De amikor felszálltunk a gépre, kiderült, hogy ez egy egész csoport! Egy csomó ember, és mind ugyanúgy kelletlenkedett. Mellém ült le két lány közülük, és folytatták. Miért megy körbe az egész reptéren a busz, mire odaérünk a géphez? Miért a legmesszebbi kifutópályáról szállunk fel? Biztos rám fog szólni az utaskísérő, hogy a felszállás idejére ne tegyem fel a lábamat! (Tényleg rászólt.)

Eljátszottam nekik, hogy nem értem, amit beszélnek: elővettem olvasgatni a nálam levő spanyol napilapot, keveset beszéltem hozzájuk egész úton, és azt is angolul. (Amikor a Lufthansa magyarul is bejátszotta hangfelvételen a biztonsági útmutatót, nagyon kellett figyelnem, hogy ne nézzek oda azokra a dolgokra, helyekre, amikről éppen beszélnek. :-)) Kíváncsi voltam, hogy mennyi megjegyzést tesznek majd rám (meg egyáltalán, úgy, hogy azt hiszik, nem értem őket). De szerencsére amint felszálltunk, elaludtak. Leszálláskor felébredtek, és kezdték elölről. (Lehet, hogy csak divatból meg vagányságból csinálták, de nekem úgy se tetszik.)

Miután megállt a gép, azt mondtam nekik: „Csajok. Búcsúzóul engedjetek meg egy mondatot Salamon király példabeszédeiből: »A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.« Nekem jó napom volt; remélem, legközelebb nektek is az lesz.” Nagyon meglepődtek, egy pillanatra sikerült is őket kizökkenteni a menetükből, de nem hiszem, hogy megértették, mert aztán folytatták tovább.

Annyira furcsa volt, ahogy megérkeztünk, hogy ki van írva magyarul, nagy betűkkel, hogy RENDŐRSÉG, meg Takarítószertár; és aztán a csomagfelvételnél a sok idegen ember, aki mind magyarul beszél...

Légifelvételek a képtárban. (Sajnos megint felhős volt az ég Magyarország felett, és nem véletlenül volt olyan sötét szerda délután Budapesten: olyan vastag volt a felhőréteg, hogy percekig tartott, mire átértünk rajta. De ahogy kiértünk belőle, sikerült sok mindent felismerni, bár itt a fotók már nem sikerültek jól; és ha a másik oldali ablakhoz kaptam volna helyet, most talán lenne egy fényképem a saját házunkról is.)




Köszönöm mindenkinek, aki követte a beszámolókat vagy nézegette a képeket, akár rendszeresen, akár időnként. Remélem, nem untattam nagyon senkit, bár tudom, hogy akkor úgyse olvastátok tovább. :-) A blog semmi esetre sem folytatódik, csak addig láttam értelmét, amíg távol voltunk egymástól. A bejegyzések és a képek viszont továbbra is elérhetők maradnak, lehet olvasgatni és nézegetni. Remélem, hamarosan személyesen is találkozunk!