Bonyodalmak

Még mindig nincs internetem a cégnél, de tegnap reggel megláttam valami Agüelle, vagy hasonló nevű ásványvizet, és eszembe jutott, hogy hiszen ü betűt írhattam volna a spanyol billentyűzeten is. A következő alkalommal kipróbáltam, és még az ö is megy. De most mindegy, mert a cégnél vagyok, a vezetőm (Rafael Martinez) elment kórházba látogatni, és mára már nincs több dolgom, úgyhogy itt, ahol van XP, begépelem magyarral, aztán valahol majd felteszem a blogba. (Magyarul nyugodtan gépelhetek, amit csak akarok, úgyse tudják, hogy nem munka. :-))

Volt egy kisebb balhé. Niura, a szállásadó felhívta a céget, hogy mikor fogják kifizetni a szállásomat. Megmondták neki, hogy semmikor, mert én fizetek. Erre nagyon ideges lett, hogy ha én, akkor hogyhogy nem fizettem még. Nekem nem szólt, csak egy vagy két nyugodt mondatot (amire azt mondtam, hogy amint megjön a cég ösztöndíja, fizetek neki). Santiagónak viszont megmondta, hogy mondják meg nekem, hogy fizessek rögtön. Másnap behívattak az összes főnököm elé, aminek először örültem, mert úgyis meg akartam kérdezni, pontosan mikor fizetnek, meg segítséget kérni, mert mikor a bankszámlát nyitottam, pár dolgot nem értettem. Na, elmagyarázták nekem, hogy ők milyen kivételes módon bántak velem, mert a Tecnatom még soha senkinek nem intézett szállást. Azt is megmondták, hogy a havi 600 euró milyen jó árnak számít itt Madridban, és ráadásul a hölgy milyen rendes, hogy nem kért kauciót, csak azért, mert ismeri az egyik titkárnőt. Juan Goioechea is ott volt megint. Tamás... azt gondolom... hogy nagyon hálásnak... kéne lenned... Santiago Lucasnak. Látnotok kéne, ahogy guvad a szeme; persze nem fogok elé állni azzal, hogy Juan, szeretnélek lefényképezni. Aztán elmagyarázták, hogy az ösztöndíjat mindig a hónap végén fizetik, de ezt is úgy, mintha mondtam volna akár egy szóval is, hogy nekem nem jó úgy, ahogy még nem is tudtam. Végül megmondták, hogy fizessek rögtön Niurának, hogy megszerezzem a bizalmát; ha nincs elég pénzem, inkább megpróbálnak kölcsönadni rá. Mert az utóbbi években nagyon sok bevándorló jött Spanyolországba, és sokan csaltak, nem fizették ki a szállásukat, vagy hasonló jellegű ügyekbe keveredtek. Mondtam, hogy természetesen nagyon köszönöm a segítséget, mint ahogy rengetegszer megírtam Santiagónak, és legközelebb több tapasztalattal biztosan könnyebb lesz egyedül. Jól van, minden rendben, és másnap már mindenki újra nagyon kedves volt.
Mondanom sem kell, ilyen helyzetben ráadásul mindent elfelejtek, amit spanyolul tudtam, és hosszan gondolkozom rajta, milyen nemű a día, még a ser meg az estar közötti különbséget is elrontom, és ettől tovább romlanak az esélyeim.

Az egyetlen, aki igazán érti, milyen külföldinek lenni, az Rafael. Ő inkább csitította a többieket a megbeszélésen, aztán később elkísért a bankba (taxival, amit ő fizetett), hogy tisztázzuk a kérdéseket a bankszámlával kapcsolatban. Azt is tudni kell, hogy a bankok is csak fél kilenctől kettőig vannak nyitva, szóval munkaidőben mentünk. Végül pedig, mikor kivettem a magyar számlámról (jó nagy költséggel) készpénzt, és kiderült, hogy külföldön mégiscsak van valami limit, és csak 300 eurót tudok felvenni egy nap, hipp-hopp kölcsönadott nekem még háromszázat, hogy még aznap fizetni tudjak, és azt mondta, ráérek akkor visszaadni neki, amikor könnyen meg tudom oldani. Ő érti azt is, hogy nem vagyok még profi minden erőműves témában, és azt is, hogy a peremet meg a csapágyat nem értettem még angolul sem. (Azóta a spanyol-magyar szótárat már bevittem a munkahelyre, mert a magánélethez inkább csak a másik irány kell.)

Sürgősen kifizettem Gómezéknek az első hónapot. Hogy több félreértés és vita ne lehessen, megkérdeztem Niurát, hogy a reggeli meg vacsora mellett hétvégéken az ebédeket beleértette-e az árba. Azt mondta, hogy nem, de ehetek nyugodtan velük, mert úgyis elég magas a bérleti díj, amit megállapított. Hát ezt a magyar fejemmel végképp nem értem. A reggelikkel kapcsolatban abban maradtunk, hogy egyem tartós kenyeret pirítva - de ha én javasoltam volna ezt, biztosan iszonyú sokáig tartott volna elmagyarázni. Vele tényleg nehezen értjük egymást, szerintem nem igazán érti a helyzetemet, amit csak azért nem értek, mert elvileg valahány éve még ő is pont ugyanígy volt itt Madridban. Meg az is nehezíti a kommunikációt, hogy elég rosszul beszél spanyolul (nálam persze jobban, de én még sokat fogok fejlődni a nyáron, ő meg szerintem már nem nagyon).
Azt viszont a többi spanyoloknál is tapasztalom, hogy nem nagyon értik azokat a dolgokat, amiket a tények közlésén túl kommunikálni szeretnék. A szokásos kedvességgel, figyelemmel, ami a tapasztalataim alapján a magyarokra nagy hatással van, náluk nem sokra megyek, nem lesznek barátságosabbak, nem engednek közelebb magukhoz, nem kíváncsiak rám. Tisztességesek, udvariasak, de távolságtartók és nagyon komolyak. Megfigyeltem, hogy a viccelődés, nevetés nem divatos errefelé; komolyan, alig láttam valakit nevetni az eltelt egy hétben, humorosnak nevezhető embert pedig egyet se ismerek még. Nagyon rossz érzés, hogy nem értem őket; nem a szavaikat – néha azt sem -, hanem az embereket magukat, hogy mit gondolnak. (Eddig egyedül azzal váltottam ki valami hatást, mikor elsö nap Santiagónak elkezdtem mesélni a diplomatémámról, a később érkező Rafaelnek azt állította, hogy ez nagyon érdekes, és komolyan is gondolta.) Egyébként amikor készültem az útra, olvastam a spanyolokról ehhez hasonló dolgokat, de nem ilyeneket. Persze nem szabad elfelejtenem, meg nektek sem, hogy az összehasonlítás azokra a magyarokra és azokra a spanyolokra érvényes, akiket ismerek (és az utóbbi még aligha reprezentatív minta). Rafael azt mondta, hogy ez a történet azért éppen nem volt tipikus spanyol.

Szóval vége a turistahangulatnak; egy másik kultúrához való alkalmazkodás nem abból áll, hogy örülünk neki, hogy felismertük, mit jelenthet az a SALIDA DE EMERGENCIA vagy hasonló felirat. Esténként Lázár Ervin meséit olvasom, hogy legalább egy kicsit érezzem magam biztonságos területen... (Nem honvágy, csak szeretem azt az érzést, hogy értem, mi történik velem...)

Munkán kívül, délutánonként, általában a városban mászkálok, metróval meg gyalog. Nagyon sok szép park van, és nem kevés szép sétány, bár azokat a metróból nem látom. Mi annak az időzónának a nyugati szélén vagyunk, aminek Magyarország a keletin, ezért, hogy nyolcra kiérjek a munkahelyre, reggel a nappal együtt kelek (nálatok addigra már bőven világos van), este meg világosban kell lefeküdnöm - szóval nem olyan igazi spanyol időbeosztás.