Félig szülinapi buli
Először is még az előző hét végéről. Vasárnap a Cristo Vive gyülekezet ifi csoportja grillsütést rendezett az egyikük házában. Mivel ez a nap volt a szülinapom, nem gondolkoztam sokat, hogy a Retiro park helyett ezt a vasárnap estét velük töltsem. :-)
Sőt, előtte egy család a gyülekezetből meg is hívott ebédelni, aztán a fiukkal együtt mentünk ki San Fernando de Henaresbe a bulira. A túrógombócot, ami már kész volt, mire megtudtam, hogy náluk ebédelek, elvittem hozzájuk desszertnek. Itt a kislányuk éppen nagyítóval próbál újságpapírt meggyújtani.A grill-ételek finomak voltak, bár a sütést valami szülőfélék csinálták, mi meg addig játszottunk, de nem volt túl izgalmas. Volt nagyon sok vizeslufi, amivel lehetett háborúzni, de ez se sikerült igazán jól, mert nagyon egyenlőtlenül oszlottak el a lufik az emberek között.
Bár a buli jóval előbb el volt döntve, mint hogy egyáltalán találkoztak volna velem, azért sokan gratuláltak. :-)
Valencia
Hétfőn meg kedden otthon voltam. Főzni tanultam, strandra mentem, meg ilyenek. Idegesítően sok idő elmegy a házimunkákkal, ha az ember egyedül van. Bár nekem itt van Pablo is, de ő keveset törődik a lakással azon felül, amennyit muszáj (na meg vásárolni, mosni persze magamnak kell).
Teljesen véletlenül találtam (természetesen interneten...) egy nagyszerű lehetőséget utazásra és szállásra. Létezik egy világméretű hálózat, vagy klub, amelynek a neve CouchSurfing. A lényege, hogy a honlapon keresztül az egész világról emberek, akiknek kedvük van hozzá, feltöltenek dolgokat magukról, és a lakóhelyükről, hogy tudnak-e vendéget fogadni, vagy a városukat megmutatni egy látogatónak. Ha el akarsz utazni egy helyre, egyszerűen rákeresel, hogy van-e abban a városban valaki, aki abban az időben fogadni tud, és ránézésre lenne is kedved nála lakni, aztán írsz neki. Alapvetően mindenki ingyen ajánlja fel a szállást, de azért meg lehet adni, legfeljebb hány napig maradhatnak, és le van írva, hogy a vendégnek illik vinnie valami kis ajándékot, vásárolnia ennivalót (akár a háziak számára is), elmosogatnia stb. A rendszer nem egy magára hagyott webes adatbázis: alaposan le van írva a működése, élő emberek folyamatosan felügyelik tartalmilag is, és számos megoldás gondoskodik egyrészt a személyes adatok védelméről, másrészt arról, hogy mind a rosszindulatú (ellopja a vendége cuccait), mind a hanyag (regisztrál, aztán nem is törődik a jelentkezőkkel) tagokat minél hamarabb, szinte automatikusan ki tudják szűrni a rendszerből. (Például, miután valaki vendégül látott, nagyon bátorítanak, hogy írjál értékelést, ami aztán az ő adatai között meg is jelenik.) De azért alapvetően a bizalomra és a személyességre épül az egész. Ezt mutatja az is, hogy akkor is szabad regisztrálni, ha nem tudsz szállást vagy idegenvezetést kínálni. Attól még részt vehetsz találkozókon-bulikon, bejelentkezhetsz másokhoz, stb. Tehát az elsődleges cél nem is a szállásadás, hanem az, hogy megismerkedhess emberek életével az egész világról, lehetőleg személyesen. Itt olvashatsz többet és akár rögtön csatlakozhatsz is: http://www.couchsurfing.com (Később megtudtam, hogy több ilyen rendszer is létezik, pl. The Hospitality Club, de nekem a honlapja alapján a CouchSurfing tűnt a legpraktikusabbnak. Egyébként a couch (’kanapé’) jelenti a szállásadást, a surfing meg a vendégeskedést, utazást.)
Mondanom sem kell, mennyivel jobb lehetőséget jelenthetett ez nekem, magányos utazónak, mint önállóan szállást keresni, útikönyvvel egyedül járni a várost, s éttermekben költekezni. Sikerült kapcsolatba lépnem egy Raúl nevű fickóval Valenciából, aki nagyon aktív a rendszerben. Felhívta a figyelmem, hogy éppen ezen a szerdán lesz egy surfer-találkozó Valenciában. Ő nem tud szállást adni, mert természetesen már foglalt a vendégszobája egész hétre, de nagyon biztatott, hogy jöjjek el, megírta a legolcsóbb utazási lehetőséget, ajánlott ifjúsági szállókat a városban (amik persze tele voltak), és azt mondta, hogy ha a szállókon már nincs hely, a bulin biztos találok valakit, aki tud fogadni (végső esetben pedig alhatok nála a padlón).
Szerda reggel útra keltem, nem tudva, hol fogok aludni (mert a szállókba távolról szállást foglalni csak valódi hitelkártyával lehet, az pedig nekem nem véletlenül nincs). Az utazásra két lehetőség volt: normál és expressz busz. Az expressz busz nem áll meg sehol, és 4 óra alatt ér Valenciába. A normál busz sem áll meg sehol, és szintén 4 óra alatt ér Valenciába; viszont feleannyiba kerül. Később kiderült, hogy a kocsik komfortfokozatában van különbség, de azért ezen jól szórakoztam - és természetesen a normál járattal mentem. (A vonat is kb. az expressz busszal volt egy árban.)
Ahogy beértünk a városba, először is az lepett meg, hogy itt pálmafák nőnek szabadon. Következőnek, hogy nagyon párás a levegő. Aztán pedig az tűnt fel, hogy Valenciában valami olyan a hivatalos nyelv, amit én nem ismerek. Ez kicsit aggodalommal töltött el. Később kiderült, hogy a valenciai nyelvről van szó, amihez furcsa módon nem tartozik népcsoport, és akik beszélik, mind tudnak spanyolul is. Csak a szűkebb hazájukhoz való kötődésüket (aki nagyon szereti a latin szavakat, annak: lokálpatriotizmusukat :-)) – ami a félszigeten nagyon jellemző – szeretik hangsúlyozni vele. Azért a helyi közlekedési társaságtól szerintem nem túl vicces, hogy a jegyek és az utazási igazolványok típusait csak valenciaiul írják ki a megállókba. Szerencsére azért van hasonlóság a "kasztíliai" spanyol nyelvvel.
Az első ifjúsági szálláson, ahova benéztem, rögtön volt szabad ágy egész jó áron. Kifejezetten tetszett a hely. Vidám színekkel volt kifestve, tiszta volt, hatalmas társalgó, rengeteg nagyon hasznos információ a városról, csuda jól felszerelt nagy konyha szintenként (ingyen teával és kávéval), a kiköltözés napján ingyen csomagmegőrzés. Rend volt, értelmes szabályok, és mindenkit biztattak az önkéntes közreműködésre: volt egy füzet, amibe le lehetett írni a többi vendég okulására, ha találtál egy jó helyet; a konyhát „ugyanolyan, vagy tisztább állapotban” kellett elhagyni, mint ahogy találtad; és volt egy polc, ahol az elutazáskor ott lehetett hagyni a többieknek az olyan maradék élelmiszereket, amiket nem tudsz magaddal vinni, hogy ne kelljen kidobni. (Persze az is lehet, hogy minden hostelben ugyanígy megy, mert én még sosem voltam ilyen helyen úgy, hogy én választottam volna ki, és különösebben odafigyeltem volna rá.) És, bizony, a konyhában szelektív hulladékgyűjtés. Ha valaki netán Valenciába szeretne menni, kérjétek, és elküldöm az adatokat.
Beköltözés után először el akartam menni egy boltba ennivalót venni. Elkezdtem körbesétálni a környéket, üzletet nem találtam, de annyira szép volt a város, hogy hiába voltam bármilyen éhes, csak köröztem tovább mindenfele. Fantasztikus hangulata van egy ilyen középkori tengerparti helynek a magamfajták számára. (Végül nagy nehezen találtam boltot is.)
Este megjelentem a surferek találkozóján. Egy kicsit beszélgettünk, ismerkedtünk az egyik legforgalmasabb téren, aztán elmentünk egy bárba enni-inni. A tulajdonosnak és az 1 darab segédjének igencsak sürögnie-forognia kellett, hogy a negyven embert kiszolgálja, de legalább alighanem jó napjuk volt. Körbekérdeztem a társaságot, hogy ki tudna befogadni a második és esetleg harmadik éjszakára, de senkinél nem volt szabad hely. Végül megkérdeztem Raúlt, tud-e valami megoldást, mire azt mondta, hogy a két vendége közül csak egy jött el, úgyhogy mégiscsak jöhetek hozzá. De csak csütörtök este, mert pénteken már újak jönnek.
Továbbmentünk egy szórakozóhelyre. Itt csak két említésre méltó dolog történt: egyrészt újra megbizonyosodtam róla, hogy katasztrofálisan nem tudok ezekre a bulizenékre táncolni, másrészt a férfi WC-ben, ahol egy hihetetlen művészi piszoár állt
(festett üveg kivilágítva, lásd a képet - amúgy egy ideje már 800x600-as méretben töltöm fel a képeket, úgyhogy rákattintva értelmes méretre nagyítódik, belátható időn belül), két kábítószert cserélgető és fogyasztó fiúcska rettenetesen megijedt, ahogy elkezdtem fényképezni - hirtelen nagyon elhallgattak és a padlót nézték. :-)
Ez a város egyik forgalmas tere (az, ahol pár órával korábban találkoztunk) – éjjel egykor. Itt így megy az élet, legalábbis nyáron.Csütörtök délelőtt Raúllal és a vendégével, Rebeccával a szállásomtól indultunk, hogy megnézzük a belvárost. Rebecca Nagy-Britanniából érkezett, mert spanyol-szláv szakos egyetemista, és az egyetem kiküldte nyelvtanulásra (eközben gyerekcsőszként is dolgozott), most pedig búcsúzóul beutazza Spanyolországot.
Körülbelül ugyanott jártunk, ahol előző délután vásárolni próbáltam. Egyébként spanyolul beszéltünk egymással, aminek örültem. Utána felvettük a csomagomat, és elmentünk Raúlhoz.
Raúl főzött nekünk paellát: ez egy jellegzetes valenciai étel, sáfrányos rizs hússal. Rengeteg féle hússal lehet készíteni, mi most a tenger gyümölcseit választottuk. Olyan érdekes – persze csak nekem –, hogy itt a tengeri halakat, rákokat, kagylókat frissen árulják az élelmiszerboltokban. (A kagyló ráadásul még él, mert elég sokáig bírja víz nélkül; a főzéskor ér véget rövid és tragikus pályafutása. Amelyik nem nyílik ki, az már az üzletben döglött volt.)Nekem nagy álmom volt fürödni egyet a tengerben, a két tengerparti ország lakójának kevésbé, így egyedül mentem le. Ez most igazán nagy élmény volt, mert szegény tenger nélküli ország gyermekeként életemben körülbelül ötször jártam tengerparton, de csak a Balti-, az Északi-tengernél és az Atlanti-óceánnál, és ha be is mentem a vízbe, annyira fázva jöttem ki, utána órákon keresztül próbálva felmelegedni, hogy a fürdés nem maradt valami szép emlék. A Földközi-tengerrel nem volt semmi ilyen probléma, csodásan langyos volt a víz, kint pedig ragyogott a nap. Ahogy ott úszkáltam, ragyogó napsütés, a parton pálmafák, kockaszállodák, alig akartam elhinni, hogy szinte ingyen eljutottam ide. (Ezt nem azért mondom, hogy az otthon dolgozókat elszomorítsam, éppen arról van szó, hogy ennyi erővel akár másnak is sikerülhet... És azt se felejtsétek el, mennyire megszenvedtem érte egyszer-egyszer.)
Este elmentünk vacsorázni Raúl barátaival. Ez aztán már igazán nemzetközi társaság lett: egy spanyol lány és két olasz fiú csatlakozott hozzánk. Nagy örömömre itt is spanyolul beszéltünk. A vacsora ún. tapería volt, talán „falatozásnak” lehetne fordítani: kihoztak kis tálakban sült kolbászt, pirított rákot, egyéb tengeri állatokat, főtt zöldséget, meg még sok mindent, amire már nem emlékszem, meg persze salátát; aztán aki kapja, marja, tányért nem is kaptunk egyenként. Nagyon hangulatos (bár olcsóbb nem volt, mint az egyéni adagok). Az ismeretlenség ellenére egészen értelmesen töltöttük az időt, pl. mindenki elmesélte, milyen vicces dolgokat csináltak a kisállatai.
Raúl egyébként nagyon jó fej és rendes volt, végig mindenben segített minket, amire csak szükségünk volt, és nagyon jó társaság. Még akkor sem veszítette el a nyugalmát, mikor a térdemmel kivertem a teraszajtaja üvegét... (Nem találtam meg, hogyan kell villanyt gyújtani a konyhában, és éppen nem volt rajtam a szemüvegem, így a szürkületben nem láttam a szép tisztára mosott ajtóüveget, csak a keretet...) Inkább rögtön ellátta a sérüléseimet. Azért tegyük hozzá, hogy a biztosítója fizeti a kárt. :-) Egyébként egyedülálló és börtönőrként dolgozik, azért van ilyen sok ideje.
Pénteken eljött a nagy nap, Rebeccával elmentünk a Művészetek és Tudományok Városába.
Csatlakozott hozzánk Rebecca néhány angol barátja, akik épp ott voltak a városban: egy házaspár egy kislánnyal, meg egy másik lány. Ez a hely egy hatalmas modern épületegyüttes mindenféle nagyon érdekes kiállításokkal, Valencia egyik fő büszkesége (az új Forma–1-es versenypályán túl). A budapesti Millenáris Parkhoz lehetne hasonlítani, de sokkal nagyobb annál. Ugyanúgy van benne egy tudományos múzeum, mint a Millenárison a Csodák Palotája. Tulajdonképpen elsősorban emiatt választottam úticélul Valenciát. Az itt afféle tanulmányútként eltöltött időről egy külön bejegyzésben emlékezem meg, amely itt olvasható. Most csak annyit, hogy a csoportkép háttere valóban egy óriási akvárium.Visszafele a busz (természetesen normál busz) a Valenciából kifelé vezető autópálya-szakaszon hatalmas dugóba került, így egy óra késéssel érkeztünk meg Madridba. Ez azért volt ciki, mert addigra nem csak a HÉV nem járt, hanem már a metró sem. Szerencsére sikerült az éjszakai metrópótló busszal és az éjszakai távolsági busszal hazajutni San Sebastián de los Reyesbe, és fél négykor már ágyban is voltam.
Hétvége
Vasárnap a gyülekezetben egy másik, valamivel idősebb házaspár fogadott rajtaütésszerűen azzal, hogy szeretnének meghívni ebédre. Nem csak engem, hanem egy másik fiatal párt, meg még egy lányt is. Kiderült, hogy a kocsiban szorongó hat ember közül öt amerikai (ugye nem kérdezed meg, hogy a hatodik honnan való volt? :-)), így itt a spanyolgyakorlás egy időre megszakadt. Nem is baj, mert az angol szavakat már komolyan kezdem elfelejteni! A vendéglátók afféle misszionáriusok, valami amerikai szervezettől érkeztek, segíteni a gyülekezeteket, meg újakat indítani. Elég régóta itt laknak. Az ifjabb házaspár, Jeremy és Jessica „taking a year off” van itt, kitalálták, hogy eladják házukat-autóikat, és január 1-jén eljöttek egy évre Európába lakni. Tina, az egyedülálló lány pedig amúgy jeltolmács, de most gyerekvigyázó egy burgosi spanyol családnál (most már látom, hogy tök könnyű ilyen munkát találni gazdag vagy igényesebb családoknál, ha valamelyik világnyelv az anyanyelved!), egyébként nemrég tértek vissza Budapestről egy üzleti útról, és akkor kért egy kis szabadságot, és feljött Madridba.
Végül ismét a gyülekezet fiataljaival töltöttem a vasárnap estét. Most már voltam velük többször bulizgatni, kíváncsi voltam, hogyan állnak a lelki dolgokhoz, mert ez a mostani amolyan „nyárról-mesélős-elmélkedős” találkozójuk volt. Na meg persze én is elmeséltem nekik részletesen, hogy kerültem ide. Most már világos, hogy ez az ifjúsági csoport nem a madridi központi gyülekezethez tartozik, hanem a San Fernando de Henaresben alapított fiatalabb közösséghez. Sajnos. Ugyanis nagyon messze vannak, vagyis hát nincs közvetlen közlekedés San Sebastián de los Reyes felé, részben azért, mert útban van a repülőtér. (Kísértetiesen emlékeztet a helyzet Vecsésre!)
Szóval...
nagyon jó volt végre egy kicsit turistának és nem bevándorlónak érezni magam, jó volt, hogy valakik törődtek velem, jó volt sok úton levő érdekes emberrel találkozni, kicsit angolul is beszélni. Ha aludni nem is mindig tudtam sokat, igazán kipihentem magam! Remélem, nektek is jól telik a nyaratok! Még öt hét, és újra látjuk egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése