Mondanom sem kell, hogy Madridot is nagyon reménytelen lett volna megnézni egy könyvvel a kezemben (honnan tudjam, a sok ezer műemlék közül melyik érdekes? És különben is rossz magányosan.)
Megemlítem viszont az egyetlen múzeumot, ahova egyedül is szívesen elmentem a múlt héten. A város legrégebbi, 1919-ben átadott 1-es metróvonalán (tudjátok, ahol olyan lassú a közlekedés :-)) még a hatvanas években bezártak egy állomást, mert ívelt volt, ezért nem tudták meghosszabbítani a peront a forgalomba állított hosszabb szerelvényekhez, és különben is nagyon közel volt mindkét szomszédja. Most, 2006-ban elhatározták, hogy itt, a nem létező Plaza de Chamberí állomáson fogják bemutatni a metrójuk történetét. Kinyitották, kitakarították (azt mondták, nagyon durván nézett ki, mint egy „szellemállomás”), helyreállították benne a húszas évek arculatát, és most múzeumként üzemel. Az 1-es metró továbbra is áthalad rajta (persze nem áll meg, és a látogatható peront lezárták a vágányoktól üvegfallal), ami különösen érdekessé teszi. A „0-s peron” fantázianevű intézményt a metró-részvénytársaság és az önkormányzat közösen működteti, ingyen meg lehet nézni, idegenvezetéssel. (Van egy másik hasonló felújított helyszín is, a bezárt régi elektromos generátor-állomás, de az engem nem érdekelt annyira.)
Először levetítettek egy videofilmet a metróhálózat történetéről. Láthattam megerősítve a múltkori állításomat, hogy milyen óriási volt a fejlődése az elmúlt évtizedben. A legjobban az tetszett, hogy az első vonal építésekor nem volt elég a pénz (milyen ismerős helyzet), ezért a király létrehozott egy alapítványt gyűjtésre, és azzal kezdte, hogy ő maga adományozott bele a saját pénzéből egymillió pesetát (az az 1910-es években „egy kicsit” többet jelentett, mint 2002-ben, mikor a peseta megszűnt).
Aztán megnéztük a bejáratot és a régi pénztárfülkéket. A metrót a munkásosztály közlekedésére szánták, az emberek többsége számára megfizethető volt. A pénztárosok között Spanyolországban elsőként volt jelentős a női dolgozók aránya (persze ez nem azt jelenti, hogy 50% feletti, na de akkoriban még egyáltalán nem is szoktak házon kívül dolgozni).
Láttuk a „térképet”, amit kézzel festettek a falra, és nyugodtan lehetett jó nagy, hiszen egyetlen vonal volt talán nyolc állomással. A belsőépítésznek egyébként komoly feladata volt, hogy legyőzze az emberek szorongását a szokatlan új közlekedési eszközzel kapcsolatban, ezért burkoltak először fehér csempével minden állomást.
A peronokon az évtizedek során egymás tetejére ragasztott hirdetések szépen megvédték a pusztulástól az alattuk levő falréteget. :-) Egyébként helyreállították a korabeli plakátokat is.
Még egy érdekesség, hogy a nyitáskor külön be- és kijárati folyosó volt, jó sok a „Tilos az áthaladás” felirat, amit mindenhova felfestettek az ellenkező iránynak.Találtam egy Luis nevű fiút a madridi CouchSurfing-tagok között, aki szívesen felajánlott egy délutáni városi sétát. Ő egyébként doktori munkáját végzi a molekuláris biológia területén valamelyik madridi egészségvédelmi intézetben. Csütörtökön körbementünk vele a központban.
Megnéztük a Plaza de Puerta del Sol-t (Nap kapuja tér),
a spanyol országút-hálózat 0-pontját, a Plaza Mayor-t (főtér), a legrégebbi városnegyedet, a II. Izabella által felépíttetett szoborparkot a Királyi Palota mögött Spanyolország összes addigi királyával, a Királyi Színházat (ma Operaház), egy kis egyiptomi templomot, amit Egyiptom a helyreállítási munkákért köszönetként ajándékozott Spanyolországnak. A Királyi Palotát és a Retiro parkot természetesen kihagytuk, hiszen ezeket már jól ismerem. :-) Láttuk a Plaza de España-t (Spanyolország tér, a legjelentősebb büszkeségeikkel, mint Cervantes meg Kolombusz), a Gran Vía-t (főutca), a Paseo de la Castellana-t (Madrid gerince, egy szép sétány), a Kolombusz Kristóf teret. Luis nagyon jól ismerte Madridot, annak ellenére, hogy közben kiderült, hogy perui, és még nincs egy éve, hogy idejött. Jókat beszélgettünk közben. Elmagyarázta Spanyolország történelmét is röviden, kicsit furcsa volt, hogy az anyanyelve elvileg spanyol, és ennek ellenére végig jelen időben beszélt, na de az ilyesmi kérdés az, amit az ember idegenben inkább békén hagy. 
Végül felültünk a Manzanares (a város folyója) és a Casa de Campo parkerdő felett közlekedő kabinos kötélpályára, ahonnan kitűnően lehet látni mindent, és egy felvett hang még el is magyarázza, hogy mi micsoda. Nagyon szép volt. Fényképek a képtárban.A végén Luis még megkért, hadd menjen be egy templomba öt percre imádkozni, várjam meg, és mindjárt továbbmehetünk. Rájöttem, hogy az nekem is jó lenne, és persze bementem vele én is. :-)
Luis este be akart nézni a surferek egy találkozójára a központban. Én is tudtam róla, hogy lesz (ezeket a bulikat is a honlapon keresztül lehet meghirdetni), de magamtól nem akartam volna menni. Így viszont úgy döntöttem, én is benézek, bár másnap reggel már indultam Granadába. Hihetetlen volt, vagy hetven ember összejött a találkozóhelyen. Aztán átsétáltunk a kijelölt bárba. A szervező fiú rendkívül ügyes volt, ha hetven ember elkezd egyesével rendelni, akkor zárásig sem jut hozzá mindenki az adagjához, így előre foglalt asztalt, és olyan tapas-ozást rendelt, amilyenben már Valenciában is részt vettem.
Igaz, körülbelül kétszer annyian voltunk, mint amennyit vártak, de ügyesen oda volt készítve pótasztal, a pincéreknek csak meg kellett teríteni. Aztán kihoztak italokat, és egymás után sült kolbászfalatokat, húsos lepényeket, sajtkroketteket, csirkeszárnyakat, szóval mindenféle ilyen apróságot, amit kenyérrel lehet falatozni, és így mindenki egészen gyorsan kajához jutott. Olyan hihetetlen volt, hogy hetven emberrel vacsoráztam (és nem is kellett megszerveznem)! Fényképek szintén a képtárban. Végül a fizetést nem tudom, hogy oldották meg, mert én hamar elmentem, és megegyeztünk Luisszal, hogy ő fizeti az enyémet, mert a kötélvasutat én fizettem, mivel akkor még csak nálam volt készpénz.Aztán hazamentem, és másnap reggel rögtön indultam Granadába. Erről szól majd a következő bejegyzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése